Két ország, egy utazás: Burgenland és Őrség
Első nap
Mielőtt az Őrségbe érkeztünk volna, megálltunk Zsámbékon, hogy megnézzük a romtemplomot. Engem lenyűgözött. Olyan impozáns még most, romos állapotban is! Milyen lehetett 1200 körül, amikor építették?!
Körmenden megállapítottuk, hogy tényleg nincs nálunk fürdőruha, pedig az elengedhetetlen volt a további programokhoz. Ebédeltünk. Majd körbejártuk a Batthyány-kastély udvarát. Ő fényképezett, én meg sétálás közben elolvasgattam az épületekre kitett táblákat és felfedeztem egy kagyló nyomát az egyik ablak alatt. Sokat nem időztünk itt, bár én szerettem volna még megnézni a topánka kiállítást.
Nagyrákoson megnéztük a völgyhidat. Ez Európa negyedik és Magyarország leghosszabb (1400 m) vasúti völgyhídja.
Szattán keresztül értünk Kerkafalvára. Az út eléggé “érdekes” volt. Szinte lépésben haladtunk a rossz, csúszós-jeges úton. Még az is megfordult a fejünkben, hogy ott, a semmi közepén fogunk éjszakázni. Végül szerencsésen megtettük azt a 4 km-t és még a helyi református templomba is bejutottunk – egy néni épp halottat harangozott, így belülről is megnézhettük azt.
A következő állomás Csesztreg volt, ahol az Árpád-kori templomot és a Pásztorházat néztük meg. Míg a katolikus templomot megnéztük belülről, addig a Pásztorházat csak kívülről, illetve az ablakon belesve csodáltuk meg. A templomban és körülötte egy kedves néni vezetett körbe. A templom történetén kívül még azt is elárulta nekünk, hogy az a csúcsos barna építmény, amit távolról kiszúrtunk, nem más, mint az István-Gizella harangtorony. Ekkor tudtam meg azt is, hogy régebb az emberek megvásárolták a helyüket a templomban, így ha valami okból kifolyólag nem tudtak részt venni a misén, akkor a helyük szabadon maradt.
Nemesnép fele indultunk tovább, ahol az országos műemlékként számon tartott szoknyás haranglábat néztük meg és egy picike, omladozó házba is bemerészkedtünk bármennyire védte is azt a sötétszürke macska.
Az úton tovább haladva Szentgyörgyvölgyre érkeztünk. Sok forgás-kanyargás után végül kiszálltunk a református templom előtt. Kicsit furcsa volt, hogy a templomba nem az út felőli bejáraton kellett bemenni, hanem hátul. Itt nem mások nyitottak nekünk ajtót, hanem mi magunknak. Ugyanis a lelkésztől megtudtuk, hogy a kulcs ott lóg a bejárat mellett. A templom mennyezete bárányfelhőkkel és virágmotívummal díszített kazettákból áll. Tetszett a templom hangulata, egyszerűsége – minden csupa fehér-kékbe volt öltöztetve, a karzaton a padok meg voltak emelve, mint valami amfiteátrumban.
Veleméren szerettük volna megnézni a románkori templomot, de nem sikerült. Már esteledett, és a kulcsos néni nem volt hajlandó megmutatni a templomot. Így számunkra Velemér legérdekesebb látnivalója egy télen nem működő kerámiaműhelynél lakó aranyos, emberkedvelő őzike volt. Még azt is megengedte, hogy megpödörjék a fülét!
Mivel besötétedett, Magyarszombatfán nem sikerült megnézni a látnivalókat. Így véletlenszerűen kiválasztottunk egy fazekast és becsengettünk hozzá. A gazdák lelkesen mutogatták a portékákat. Volt ott tányér, vajtartó, főző- és sütőedény. Mindegyiknek meg volt a szerepe. Az egyikben pizzát kellett sütni, a másikban rétest, a harmadikban rakott krumplit, a negyedikben csirkét – nem is akárhogyan: a fenekétől felszúrva. Őt nagyon érdekelte a boglyakemence, így még elmentünk egy fazekashoz, aki ezzel égeti ki az edényeit. De végül abban maradtunk, hogy másnap visszatérünk ide.
Szentgotthárdon egy WiFi-vel ellátott (a modern embereknek ez fontos) vendéglőben ittunk egy teát és szendvicseket vacsoráztunk. Közben kijelöltük a másnapi útvonalat.
Ezek után már nem volt más hátra csak a szálláshelyünk felé robogni. Rábafüzes-Heiligenkreuz határátkelőhelyen keresztül elhagytuk Magyarországot és a Güssing (Németújvár) melletti Urbersdorfba (Orbánfalu) igyekeztünk. Egy kedves, idősebb házaspárnál aludtunk, akik vacsorával, sütivel és óriási kényelmes ággyal vártak minket.
Második nap
Másnap a bácsi engedett minket útnak: pirítóst készített nekünk és két mozdulattal, no meg valami kék folyadékkal leolvasztotta a jeget az autó ablakáról. Rögtön ott, Güssingben megnéztük a várat. Igaz, csak kívülről. Az erődítmény főkapujához vezető szerpentin ugyanis nem volt letakarítva.
Visszatértünk Szentgotthárdra, ahol a barokk stílusú cisztercita templomot és a mellette lévő kolostorépületet (most polgármesteri hivatal működik benne) fényképeztük le.
Innen Szalafőre, az Őrség egyik legjellegzetesebb szeres településére indultunk. Itt a híres pityeszeri skanzent néztük meg. Körbejártuk a házakat, és bekukucskálva az ablakon, belesve a réseken megfigyelhettük a berendezési és használati tárgyakat.
Autóba ültünk és robogtunk tovább Őriszentpéterre. Rögtön a falu elején lehúzódtunk jobbra és megnéztük az Árpád-kori Szent Péter-templomot. A karzathoz vezető külső falépcsőn felmenve belülről is megnézhettük a templomot, amelynek falai még ma is őrzik az egykori festményeket és feliratokat. A műemléktemplom mellett található Szent István fából faragott szobra és kicsit beljebb, a gyümölcsös felé egy kopjafa is “Őrvidék” bevéséssel. A város központjában előbb a református templomot kívülről, majd a Művelődési Házban található Szikszai Edit Helytörténeti Kiállítást tekintettük meg. Szerettük volna megnézni a Solo-Duo autót is. Így először a feltaláló édesanyjának a házához mentünk, de senki nem nyitott ajtót. A székhelyen is csak üres irodaépületet találtunk.
Így kicsit ajakbiggyesztve mentünk tovább Magyarszombatfára a fazekassal megbeszélt találkánkra. A bácsi megmutatta a kemencéjét és (többnyire) válaszolt a kérdéseinkre. Valamint itt is megmutatták az áruikat, de itt se vásároltunk semmit. Mielőtt elhagytuk volna Magyarszombatfát, megnéztük a Fazekas házat. Mivel egy hely sincs nyitva télen, maradt a kukucskálás.
A következő állomásunk Apátistvánfalva volt, ahol a már messziről látszó katolikus templomot jártuk körbe. Zsidahegyen egyedül (bár engedéllyel) lopóztunk be a farudakat és villanypásztorokat kerülgetve egy tanyára, hogy megnézzünk egy rönkházat. A hatalmas rönkökből álló házat raktárszerűségnek használják. Nem is csoda, hisz a háznak nincs ablaka, ajtaja és a szigetelést sem tudjuk, hogyan oldják meg. Eljövetelükkor megcsodáltuk a szép kis parasztházat az udvaron.
A napi program itt véget is ért. Ezek után visszatértünk Szentgotthárdra, hogy kiizzadjuk és leússzuk a napi fáradságot a helyi kórház uszodájában. Rövid vacsora után, amelyet az autóban fogyasztottunk el, elindultunk Deutsch-Minihof (Németlak) felé, ahol aznap éjjel aludnunk kellett. Némi keresgélés után – hála a magyar pizzafutároknak – egy olyan házba érkeztünk, ahol egy ősz szakállas bácsi szoknyában fogadott minket. Nem telt sok időbe, amíg átöltözött és átkísért a barátjához, ahol aludnunk kellett. A szállásadónknak szép, de egyben vicces elemekkel teleszőtt háza volt – ettől függetlenül mindkettőnknek tetszett.
Harmadik nap
Igyekeztünk korán kelni. Álmosan készülődtünk és lementünk fogat mosni. A konyha-nappali szoba ajtaja előtt álltunk, amikor azt éreztük, hogy hirtelen minden elkezd rezegni. Kiderült, hogy a bácsi éppen a reggeli jógagyakorlatát végzi és ohm-og. Megtorpantunk az ajtó előtt és nem tudtuk, hogy bemenjünk-e, meg lehet-e zavarni a jógázó-meditáló embert. Később gyorsan eliszkoltunk a házából, hogy ne zaklassuk tovább a jelenlétünkkel.
Szentgotthárdon tojásrántottát reggeliztünk és azon tanakodtunk, hogy hol fogunk SD-kártyát venni a fényképezőgépbe, mert ami nálunk volt bemondta az unalmast. Mielőtt üzletet kerestünk volna, ellenőriztük, hogy működik-e a kártya. És láss csodát! Működött!
Így gyorsan elrobogtunk Mogersdorfba (Nagyfalva) melletti Schlößlbergbe (Várhegy), ahol a szentgotthárdi csata emlékére kialakított parkot sétáltuk körbe. Találtunk egy vicces időjárásjelző követ. A Török Múzeumba nem sikerült bemennünk, mert zárva volt. De megnéztünk egy II. világháborúból megmaradt bunkert. Innen Jennersdorfba (Gyanafalva) mentünk, ahol régi ismerősöket látogattunk meg.
A sanktmartini (Rábaszentmárton) templomban voltunk éppen, amikor a memóriakártya meghalt. Így elvesztettük az aznap reggel készült képeket. Kicsit sajnáljuk, de a kártyát nem sikerült azóta sem “feltámasztani”. Visszamentünk Jennesdorfba és szerencsénkre volt szombat délután nyitva olyan bolt, ahol tudtunk venni egyet.
Boldogan mentünk a Hármaskőhöz, a trianoni békeszerződést követően felállított békekőhöz. Jó nagyot sétáltunk a havas erdőben. Láttunk méhkaptárokat, állatcsapásokat, óriási fákat, de az emlékművet azt nem. Némi barangolás után úgy döntöttünk, hogy nem megyünk tovább, mert ránk esteledik és még sok tervünk volt.
Rövid ebéd után Mühlgraben (Malomgödör) struccfarmja felé vettük az utunkat. Jól megnéztük egymást a struccokkal: mi őket, ők pedig kíváncsian minket. Az egyik még “táncolt” is nekünk. Szerettem volna strucctojásból készült ételt enni, de most nem lehetett, így csak a strucctojásból készült érdekességeket néztem meg.
Estére már csak egy program maradt: meglátogatni a loipersdorfi termálfürdőt. Egy óriási épületbe mentünk. Átöltöztünk és kezdődött a kaland. Kipróbáltuk az óriáscsúszdát (kicsit féltem tőle, meg az elején szinte mindig megfulladtam érkezéskor, de a végére egész jó taktikát dolgoztam ki), az ilyen-olyan fürdőket és medencéket. Egyszer csak egy külön részbe, a szaunákhoz mentünk. Le kellett venni a fürdőruhát. Nekem nem akaródzott, de végül beadtam a derekam. Kicsit fura volt, hogy mindenki milyen zavartalanul sétál, miközben lóg, ami neki éppen lóghat.
A fürdő és szauna ellenére fáradtan érkeztünk az oberwarti (Felsőőr) szállásadónkhoz. Kicsit későn indultunk el, no, meg az utcájuk is jól elrejtőzött előlünk. Alig váltottunk a kedves fiatal párral néhány szót és máris ágyba bújtunk.
Negyedik nap
Reggel gyorsan megnéztük Oberwart főterén a három templomot, és séta közben elhaladtunk a városháza és egy régi, már-már omladozó, de a maga módján mégis lenyűgöző ház előtt.
Ezután Stadtschlainingban (Városszalónak) álltunk meg a vár közelében. Lefényképeztük a várat, annak hídját, a híd előtt álló, katonának festett tűzcsapot, az utcákat, a házakat a félkör alakú kapuikkal és a templomot.
Észak-keletnek indultunk, hogy megnézhessük az utolsó látványosságokat is, amelyek a terveink között szerepeltek. Egy újabb vár került sorra: a kőszegi. Körbesétáltuk, bementünk az udvarára is. A kiállítást azonban kihagytuk, mert kicsit drágának találtuk. A végén pedig beültünk melegedni egy-egy tea és süti mellé.
Innen már indultunk is haza. Az úton csak kétszer álltunk meg. Egyszer tankolni, másodszor pedig a sopronhorpácsi templomkaput lefényképezni. Nem is sejtettük, hogy itthon 40 centis hó és egy igazi havas tél vár majd ránk.
EZT NÉZD MEG! |Ha nem nyugatra, hanem keletre indulnál, akkor mindenképp fedezd fel milyen rejtett kincsei vannak Moldovának!
Ha tetszett, amit olvastál, akkor